Stella Leontin 1954. július 19-én született Budapesten. Középiskolai tanulmányait követően, hároméves kórházi szolgálat után az Egri Érseki Hittudományi Főiskola papnövendék hallgatója lett. 1980-ban szentelte pappá Marosi Izidor megyéspüspök a váci székesegyházban.
Káplánként szolgált Kistarcsán (1980–84), Kiskunfélegyházán (1984–87) majd Kecskeméten (1987–91). Teológiai ismereteit a Bécsi Egyetem Római Katolikus Teológiai Karán folytatott tanulmányai során mélyítette el 1991–1993 között, ahol „magister” fokozatot szerzett.
A váci püspöki hivatal püspöki szertartói (1993–2005), a Szent József Kollégium lelki igazgatói (1993–1997), valamint a Hétkápolna Kegyhely igazgatói feladatait (1993–2005) is ellátta párhuzamosan. A Borromeo Szent Károly Papnevelő Intézet tanára és spirituálisa volt (1997–2005). Liturgiát és művészettörténetet tanított a Váci Hittudományi Főiskolán (1994–2008).
1995-ben „cum laude” fokozattal doktorált a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán. 2002-től a váci székesegyház kanonok-prépostja.
Stella Leontin 2005. augusztus 1-jétől Balassagyarmaton a Szentháromság-főplébániát vezette. 2016 októberétől haláláig a gödöllő-máriabesnyői bazilika plébánosaként szolgált, valamint a Mater Salvatoris Lelkigyakorlatos Ház igazgatói megbízatását töltötte be.
Papságáról korábban így vallott: „Papi jelmondatom: »Hittel, mely a szeretet által tevékeny« (Gal 5,6), amit újmisémre választottam, de azóta is ehhez szeretnék Isten kegyelmével hű és következetes lenni. Ebben a jelmondatban, úgy érzem, minden benne van. A hit a remény és az élet egyetlen értelme a szeretet. Ennél nagyobb célja nem lehet az embernek. Mindig hittem, hogy gyengeségeim ellenére a kegyelem többre is képes. Ezt mindennap megtapasztaltam, eddigi gazdag és tartalmas életutamon. Boldog, kiegyensúlyozott papnak érzem magam, és ezért egy életen át hálás vagyok Jézusnak, aki meghívott engem.”
Az örök világosság fényeskedjék neki! Imádkozzunk érte!
Forrás: Magyar Kurír
Fotó: Merényi Zita / Magyar Kurír
2017-ben a Mária Rádiónak adott egy lélekemelő interjút, amelyben egy Istenben rendíthetetlenül hívő, mély gondolkodású pap képe rajzolódik ki mindannyiunk számára.
„Kicsit csodálkoztam a Jóistennek az ízlésén, de hogyha meghívott, akkor egy életen át kell szolgálni, nem visszalépni. A Jóistent nem lehet a nagylelkűségben legyőzni, és aki Őmellette dönt, az mindig jól dönt, nem tévedhet. Ha pontosan nem is tudja a lépéseket, nem is tudja, hogy mi vár rá, de tudja hogy jó kezekben van.
A hivatás nem egyszerű és nem is bonyolult: kegyelem és ajándék. Nem lehet önmagunk erejéből választani, és saját erőnkben bízva egy életen át megvalósítani és művelni. Ez a Jóistennek a titka: nem értjük, hogy miért engem hívott – nálam sokkal okosabbak, jobbak szentebbek voltak, vannak és lesznek. Bízzuk rá a Jóistenre, hogy Neki mi és ki kell. Nekem, és a papoknak az a feladatunk, hogy mint haszontalan szolgák megtegyük mindennap a kötelességünket, a feladatunkat. A szolgálószeretet: Jézus nem az apostolok fejét mosta meg, hanem a lábát:
ez a szeretet a mi feladatunk!
Jézus első mondata a feltámadása után az apostoloknak szólt: „Ne féljetek, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig!”. Ez a mondat elkísért engem életem során, és számtalanszor megtapasztaltam az Isten jelenlétét, gondviselését, finom humorát és fantáziáját. Ezért nem győzök hálát adni.
Emlékszem egy történetre: Vácott a Hétkápolna lelkésze voltam 12 éven keresztül: tataroztam, festettem, aranyoztattam, és már készen volt a felújítás. Azonban minden pénzből kifogytam, a Püspök atyától már nem mertem kérni, külföldről pedig már megkaptam a segélyeket, a saját pénzemet is már beletettem. Odatérdeltem az oltár elé, hogy „Jóistenem, Jézusom, ha Neked fontos, akkor segíts rajtam!”, kilátástalan volt az egész. Abban a pillanatban amikor odatérdeltem csengettek a plébánián, egy idős néni lépett be, akit sose láttam. Azt mondta nekem, hogy „Atya, olyan sokat dolgozott, tudom hogy sok kiadása van, hoztam egy kis segélyt magának”. Mondtam, hogy köszönöm szépen, de a néni hozzátette, hogy van egy kis probléma. Gondoltam, hogy most kezdődnek a gondok, hiszen az ördög a részletekben rejlik, azonban ő így folytatta: „az a probléma, hogy euróban van, nem pedig forintban”. Majd letett az asztalra pontosan annyi pénzt, amit másnap ki kellett fizetnem az aranyozónak: nem többet és nem kevesebbet.
A néni elment és többet nem láttam. Én odatérdeltem az oltár elé és megköszöntem: apró dolog, másnak talán semmit nem jelent, de nekem ott, akkor a gondviselést jelentette. A jó ügy mellett van az Isten, és aki a jó ügyet szolgálja azt mindig megsegíti.
Hálát adtam, és nem szégyellem, hogy könnyek öntötték el a szememet.
Úgy érzem, – és sajnos azt hiszem, hogy jól érzem – hogy a mai ember egy kitett gyerek: tele sebekkel, bizonytalansággal, magányossággal, sértésekkel. Túlzó anyagiasság, pénzcsörgés, túlzó politizálás, útkeresés uralkodik rajtunk. Ebben a bizonytalan világban egy biztos pontot felmutatni, egy biztos hitet követni – mást nem csináltam, csak ezt. Jól-rosszul, emberi módon, tőlem ennyi telt eddig, a Jóistenre bízom a többit. A papszentelésen hangzik el a püspöktől az a mondat, hogy „Isten tegye teljessé a jót, amit megkezdett Benned!”. Ezt szeretném továbbcsinálni életem utolsó pillanatáig.
Egyetlen kitüntetésre várok: hogy a halálom pillanatában a Jóisten azt mondja, hogy „jöjj be derék és hű szolgám Urad örömébe”. Ez a legnagyobb kitüntetés, és remélem nem is lesz sokára.”
Forrás: 777